Ezekkel a gondolatokkal keltem egy esős reggelen, amikor "meglepő módon" nem volt kedvem iskolába menni. A magány nem a depresszió szinonimája, hanem az előzménye. Én nem vagyok se depis, se ilyesmi, egyszerűen magamban tartom a gondolataimat. 1. Mert nem akarom, hogy mások megmódosítva használják fel ellenem. 2. Nincs is kinek elmondanom a problémáimat.
A reggeli rutinom után beszálltam apa kocsijába, ahogy minden reggel és ugyanazt a monoton sablon beszélgetést folytattuk a halk rádió és az eső kopogása mellett. A gimi előtt elköszöntem és futni kezdtem. A rövid táv ellenére, a parkoló és a sulink közötti út alatt teljesen eláztam. Csurom vizes hajjal, fejemre tapadt kapucnival rohantam be az emberekkel teli folyosóra. Menő végzősök, itt ott stréberek, gyíkok, kockák és az "átlagok" tömegén kellett utat törnöm magamnak.
Az A103-as teremben kezdtem biológiával, úgyhogy a lépcsőn felmenet arrébb kellett löknöm néhány nyáladzó szerelmespárt, így kaptam egy-két: ,,Jaj ne! Minket is megakar ölni!" ,,Vajon minket is a folyóba lök halálunk után?!"- beszólást. Egy kedves tekintettel díjaztam őket, úgyhogy inkább lehalkultak. A teremben még nem volt senki. Félelmetes egyedül kitömött állatokkal, testrész modellekkel, késekkel és egyéb fura dolgokkal körülvéve zenét hallgatni. Néztem ahogy megtelik a biológialabor olyan emberekkel, akiknek ugyanolyan titkai vannak, mint nekem, csak én nem használom fel ellenük. Aztán belépett Sam. Amikor meglátott elkapta a tekintetét és a mellette álló két barátnője is motyogni kezdett. Leültek a tőlem legmesszebb lévő padba mind a hárman. Szerettem a 3 személyes padokat, mert mindig jól jöttek dolgozatnál vagy ha csak unatkoztunk. Szerettem...amikor még nem lettem kikiáltva gyilkosnak. Azóta vagy kerülnek, vagy beszólnak nekem. Most Annie és én ülünk egy padnál...a "száműzöttek padjánál".
-Amy! Órán vagy, tedd el a zenelejátszódat!-visította a biosz tanárnőnk.-Rendben.-Kezdtem aránylag higgadtan, ami nem tartott sokáig.-Ha jól tudom ebben a teremben mindenki tojik a maga órájára! Minimum hatan telefonoznak a pad alatt, a többiek meg csak bámulják a falat és csendben leveleznek arról, hogy mennyire nem érdekel minket amit tanít! És nem hinném, hogy mindig csak én lehet a rossz az egész iskolában!
Mrs. Green úgy nézett rám, hogy nem tudtam eldönteni melyik érzelem volt benne a legerősebb. Csalódás, döbbenet, düh, szomorúság vagy félelem? Pár percig mindenki engem bámult és sugdolózott.
-Elnézést.-Felvettem a táskámat és kisétáltam a teremből.
Hallottam, hogy utánam szól, de én csak mentem a földszinten lévő mosdó felé. Ledobtam a csap alá a cuccom és nekidőltem a falnak. ,,Elegem van a vádaskodásból, az előítéletekből, a kivételezésből és a folytonos megalázásból! Elegem van most már mindenkiből! Eleget tűrtem!"- ordítottam bőgve a mocskos cseppén ülve.
-Nekem mondod?
A hang hallatán összerezzentem. Felálltam és körbejártam a helyiséget. Az egyik sarokban, a nyitott ablak alatt ült egy lány. Két ujja között egy cigit tartott amit megpróbált elrejteni amint meglátott.
-Hagyd csak. Ha szükséged van rá, akkor nem kell eldobnod.
-Köszi. Amy igaz?- nyújtotta a kezét-Én Sarah vagyok.
-Igen Amy. Gondolom már hallottál rólam.l
-Figyelj. Mondtak nekem olyanokat, hogy gyilkos, őrült vagy hasonlóan fura vagy. Nem akarok ítélkezni, de amikor elkezdtél ordibálni, megfordult a fejemben, hogy talán igazak..
Lehervadt a mosoly az arcomról. Egy embert engedtem akaratlanul egy kicsivel közelebb és egyből egy pszichopatának nézett. Remek.
-Ha jól tudom te se kedvtelésből ülsz egyedül egy vécé előtt és lógsz el az óráidról.-Vágtam vissza.
-Jó oké. Elég az ellenségeskedésből. Egy cipőben járunk, ha már nem leszünk "öribarik", legalább ne szekáljuk egymást.Ez még jól jöhet ha tükörbe nézel,bár inkább nem ajánlom-mondta egy halvány mosollyal.
A kezembe adott egy kis csomagot, majd kidobta az ablakon a vízbe áztatott cigit és elment. A csomagban volt egy csomag zsepi, egy szempillaspirál, egy korrektor, egy kis csoki és egy idézet:
Az élet legnagyobb csatái a hétköznapokban zajlanak, a lélek csöndes zugaiban./David Oman McKay/
Szünet végéig a mosdóban voltam. Rendbe hoztama szétsírt fejemet, gondolkoztam, végül mosolyogva kisétáltam én is az ajtón. Egy különös emlékkel a fejemben és egy idézettel a kezemben. A csomagot végül eltettem, mert másnapra terveztem, hogy visszajuttatom a tulajdonosához. A többi órán néma csendben ültem és gondolkoztam azon, hogy ez az egész Sam hibájából eredő játék, miért ne kezdhetnék el én is játszani? A legnagyobb baj az, hogy két csapat van ellenem, én pedig egyedül vagyok.
Egy épülő tervvel a fejemben kezdtem el kisétálni a gimiből, de valaki szólongatni kezdett. Körülnéztem, de a rengeteg ember közül senkit nem láttam felém igyekezni, így kimentem. A kihalt utcákon gyalogolva egy rejtett számról hívott valaki.
-Halló? Itt Amy Wilson.
-Amy, Amy, Amy. Óvatosabban kéne hívást fogadnod.-szólt bele egy ismeretlen férfi hang.
-Nem értem miről beszél.-mondtam értetlenül.
-Majd mindjárt megérted...
Amint letette a telefont egy maszkos ember a számra tapasztotta a kezét és elkezdett rángatni egy szürke kocsi felé. Az egyik kezemmel kapálózni kezdtem és lerántottam az álarcát. Amint megláttam a személyt óriási döbbenet fogott el félelemmel vegyülve, majd elsötétült minden...
